Az úgy történt, hogy egyszercsak arról a bizonyos nagy-nagy almafáról, mely ott állt a nagy rét közepén, sok-sok gyümölcsfával körbevéve, a kis piros alma hopp, leesett.
Ez valamit jelent. No de mit is? Már tudom is! Hiszen ez a kis piros alma már nem is annyira kicsi! Megnőtt! Jó, jó, azért nem annyira, csak éppenhogy. Amennyire egy óvodásnak bizony lennie kell.
Nevezzük kis piros almát csak egyszerűen Almucinak, hiszen valahogy hívni kell, nem lehet csak úgy, almának. Az mégis milyen, nem, nem...
Almuci tudta, sok dolga van még, így hát elindult a Gyümölcs Óvodába a sok-sok kis gyümölcs közé. Nem nagyon akaródzott, de csak ment szótlanul, miközben látta, hogy a többi kis gyümölcs is baktat az oviba. Ki szomorúan, például a nagyon kicsik, a nagyobbak már mint akik mindent tudnak ugrándozva siettek az oviba. Voltak körték, barackok, szilvák, szőlőszemek is. Ősz van, így hát az eprek, málnák, cseresznyék már mind, mint nagyok, bent voltak és játszottak, vagy éppen egy kis vízben csücsültek, ez náluk a reggeli, hogy szép nagyra nőjenek.
Almuci lassan a kapuhoz ért, tudta valami új, valami izgalmas következik. Kicsit félt is, de azért izgult is nagyon. Bement a nagy ajtón, megkereste a csoportját, aminek neve Ficánka volt, hiszen annyi kis ugribugri gyümölcs lakja! Nem is lehetne más! Amint megtalálta, már látta is melyik lesz a szekrénye. Azon nocsak, egy piros alma díszelgett! Büszkén kihúzta magát, hiszen ez ő! Nem is lehetne más! Miután berakta apró-cseprő dolgait, főleg kedvenc játékát egy kis kukacot, már ment is befelé. Nehogy azt higgyük azért kukac a játéka, mert ő is kukacos alma! De nem ám! Csak azért mert az olyan kicsi, meg aranyos, meg ilyet már látott is a fán, ahol eddig csücsült.
Belépett az ajtón és lám, a többi kis gyümölcs és óvonéni már várta is, hogy egy jót játszanak együtt és megismerjék egymást.
